Part 2 (Amy)

A szemem a nap erős fényére nyitottam ki másnap reggel. Hunyorognom kellett, az álmosság még bent volt a szememben. Körülnéztem, és láttam, hogy Kaya már felkelt, sőt a konyhából érkező kávéillatot is éreztem. Imádtam a nyári londoni reggeleket, amikor minden csendes, de mégis zajos. A járművek zaja beszűrődött, de nem lehetett az utcán annyi beszélgetést, kiabálást hallani, mert még sokan ágyban voltak.

Pizsamában mentem ki a konyhába, még megfésülködni sem volt kedvem, de szerencsére barátnőm ugyanígy állt a készülődéshez. Úgy terveztük, hogy ma megyünk egy kört a belvárosban, és körbeérdeklődünk pár boltban, hogy akad-e valamilyen nyári munka. Álmos képpel, vigyorogva jó reggelt kívántam, majd leültem az asztalhoz, és hagytam, hogy Kaya kiszolgáljon. Szabály volt, hogy aki először felkel, az szolgálja ki a többieket, akárhol vagyunk.

- Nos, - kezdett bele. – mi is történt tegnap este egész pontosan?

Erre számíthattam volna, de mégis váratlanul ért a kérdés. Amikor a One Direction egyik tagja, Niall Horan leöntött egy adag ketcuppel, és engedte, hogy átöltözzem az öltözőjükben, váratlanul az egyik tag rontott ki a fürdőből, és se rajta, se rajtam nem volt felső, így igen kínos szituációba kerültünk. Ő volt Louis Tomlinson. Eszembe jutottak a részletek, és akaratlanul elmosolyodtam.

~ Louis, amint meglátott egy idegent az öltözőben, teljesn ledöbbent, majd amikor leesett neki, hogy velem már találkozott a folyosón, amikor a barátnőjével szakított, kicsit gyanúsan kezdett méregetni. Valószínűleg ebben a helyzetben csakis egy őrült rajongónak tűnhettem. Ő szólalt meg először:

- Ki engedett be ide? – mintha egy apró mosolyt próbát volna elfolytani, s cseppet sem zavarta, hogy póló nélkül álldogálunk.

- Ööö.. igazából Niall… Leöntött egy adag kajával, és megengedte, hogy itt öltözzek át.

Meglepetésemre Louis röhögni kezdett, és megvizsgálta a mocskos pólót. Én ekközben gyorsan magamra húztam a tisztát.

- Niall hot dogot vett… Remélem nem ette meg az enyémet, főleg ha répát is kért rá. – nem tudtam eldönteni, hogy magában beszélt-e, vagy nekem, de észrevettem, hogy mikoözben a pólómat húztam, rám tévedt a tekintete és alaposan végigmét.

- Nem hiszem, hogy kért rá répát. – mosolyogtam, hogy oldjam a hangulatot.

- Ó, akkor mindegy. Majd elmegyek egyért. De hé, ez milyen póló?

Most vettem csak észre, hogy a szürke ujjatlanon egy répát evő nyúl van. Nevetnem kellett, s Louis velem nevezett. Ez elég furcsa helyzet volt.

- Szereted a répákat? – láttam, ahogy csillog a szeme.

- Igen, mondhatjuk. Azt viszont tudom, hogy te szereted.

- Mindenkinek más a kedvence. Miért neked mi?

- Nekem? Ez jó kérdés… Anyukám nagyon finom répatortát csinál, – rákacsintottam. – de a kedvencem talán a csokis keksz torta.

- Az meg milyen? – vigyorgott.

- Majd egyszer megkóstolod. – üres ígérgetésnek szántam, mert miért találkoznék vele még egyszer?

- Nem is lenne rossz. Add meg a számod.

Erre teljesen ledöbbentem. Most meg mi van??? Alig beszéltünk, de már a számomat is elkéri? Nem tudtam, mi a helyzet, de olyan pimaszul és aranyosan vigyorgott, hogy megadtam neki. Ez után még fél órát beszélgethettünk a répákról, az állatokról (főleg a nyulakról), a bandáról, és rengeteget kérdezett rólam is. Láttam rajta, hogy érdekli, hogy mit szeretek, mert volt egyfajta kíváncsiság a szemében, amikor rám nézett, bár nem tudtam, miért.

Egyszer csak berontott a banda többi tagja az öltözőbe, és egy „SZENDVICS!” felkiáltással mintannyian Louisra ugrottak. Amikor engem is észrevettek, zavartam felálltam.

- Akkor én megyek is. – mondtam.

- Rendben. – mosolygott. – Majd hívlak.

Ezen nevettem, majd elköszöntem és elindultam megkeresni Kayat. ~

Barátnőm alaposan kifaggatott, és az egész történtet elmesltem neki az elejétől a végéig. Tegnap szegényt leráztam egy laza „Majd elmesélem”-mel. Mikor végeztem a kis történettel, visítozni kezdett, majd a nyakamba ugrott, ezek után pedig leszidott, hogy én miért nem kértem el a számát. Ezt akkro teljesen el is felejtettem, de már nem számított. Én tudtam, hogy nem fog hívni, Kayán viszont láttam az izgalommal teli várakozást.

Egész délelőtt csak feküdtünk a partitetőn a jakuzziban, vagy a medencében úszkáltunk. Délre annyira ráncosak lettek az ujjaink, hogy inkább iszálltunk, felölöztünk és elmentünk pizzázni. Találtunk pár hírdetést az egyik újságban, és kiszúrtunk egy eladói állást az egyik könyvesboltban, ami csak pár háztömbnyire volt a lakásomtól.

A könyvesbolt nagyon szerény kis üzlet volt. Alig lehett lépni benne a könyvektől, de imádtam ezt az érzést. Nagyon szerettem olvasni, s ez tökéletes munkának tűnt. Gyorsan megtaláltam a tulajt, mert az egyik eladó útbaigazított. Hátul volt egy kis raktár szerű helyiségben, ami szintén tele volt könyvekkel. Az állásinterjú gyorsan zajlott. Ott gyorsan állva kérdezett rólam pár alap dolgot, majd mondta, hogy anyém az állás, és egy papírt nyomott a kezembe, amin rajta volt, hogy ki mikor dolgozik.

- Samantha kint pakolja éppen a könyveket. Beszélje vele, ő fog legtöbbször ugyanabban a műszakban dolgozni, mint te.

A Samantha nevű lány egy, maximum két évvel lehetett idősebb nálam. Elmosolyodott amikor vázoltam neki a helyzetet.

- Megértem a helyzeted. Én is pár hónapja dolgozom csak itt. Igazából a főnöknek annyi dolga van, hogy alig jut ideje a boltra, így gyakorlatilag mi foglalkozunk mindennel. Ő csak fizeti a szállítmányt és felveszi a hasznot. Nem foglalkozik sokat velünk, mert van még pár üzlete. Szerencséd van, hogy éppen itt volt.

Nagyon szimpatikus lány volt, rögtön körbe is vezetett minket Kayával, majd megnéztük a beosztásomat. Öt napot kellett dolgoznom egy héten, ebből négyszer Samantha mellé voltam beosztva. Ez tényleg szerencse!

Láttam rajta, hogy sok dolga van, mert bár szakított ránk időt, a szeme ide-oda járt a polcok és a vásárlók között, így megbeszéltük, hogy legközelebb fél órával előbb jövök és akkor majd részletesen megmutat mindent, majd elköszöntünk.

Este úgy döntöttünk, hogy kimozdulunk, ezért elmentünk a legközelebbi moziba megnézni a lgújabb Johnny Depp filmet. Ő volt a kedvenc színészem és Kayáé is, ezért nem esett nehezünkre választani.

Már a jegypénztárnál kiszúrtam egy helyes srácot, aki akkor éppen popcornt vett. Gyorsan átálltunk abba a sorba, így jobban szemügyre tudtuk venni. Kb 20 éves lehetett, sötétbarna, szinte fekete szeme volt, barna haját kicsit felzselézte. Kék-fekete kockás ingben, farmerben és fekete Converse tornacsukában volt. Csoda, hogy nem hallotta senki a koppanást, amikor leesett az állam, és amikor Kaya oldalba bökött és a fejével a fiú felé biccentett, kitört belőlem a röhögés.

Hátrány, hogy a kínos helyzetekben mindig elröhögöm magam? Szerintem igen, mert a srác hátrafordult, és ránk nézve felvonta fél szemöldökét. Na, ő sem néz normálisnak legalább.

Kikértük a nacho chips adagunkat a literes kólával együtt és beültünk a terembe.

Rögtön kiszúrtam a srácot, aki úgy nézett ki, hogy ugyanarra a filmre jött. És egyedül. Kayara néztem és kétszer felhúztam a szemöldököm. Megnéztük a jegyünket, és kiderült, hogy az én helyem pont a srác mellett van, mire mindketten kerestünk valamit, ami lehalkítja a röhögésünket.

Csak az előzetesek kezdetekor foglaltuk el a helyünket, addig az ajtóban toporogtunk, mert féltünk leülni mellé. Kér volt várni, mert ahogy a cuccainkat próbáltuk lepakolni, csendre intett a mögöttünk levő sorban ülő néni (hogy milyen emberek járnak Johnny Depp filmekre…), így kapokodni keztünk. A kapkodás eredménye pedig egy helyes fiú pattogatott kukoricás feltéttel. Hm, finom.. Vagyis irtó ciki!

Zavaromban azt sem tudtam, hogy mit csináljak, így teljesen leblokkolva néztem a fiúra. Szerencsémre nem volt túl idegbajos; elvigyorodott, majd elkezte lesöpörni magáról a kukoricát.

- Sajnálom, véletlen volt. – szabadkoztam.

- Semmi baj, velem is előfordult már. – rámkacsintott, amitől majdnem magam alá pisiltem.

- Akkor örülők. Vagyis izééé… nem úgy értettem. – hirtelen rájöttem mekora hülyeséget mondtam. – Annak örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel megesik.

- Értem, mire gondoltál, nyugi. – nevetett.  – De mivel rám pazaroltad a popcornt, engedd meg, hogy meghívjalak egyre.

Beszélgetni keztünk, miközben megengedtem, hogy fizessen nekem egy adagot. Más választásom nagyon nem volt, hisz az összes pénzem elfogyott, ami volt nálam, és egyébként is annyira aranyos volt! A film alatt is végig beszélgettünk. Kaya miatt néha bűntudatom támadt, de láttam, ahogy a sor végén ülő szőke sráccal szemez. Nem ült köztük senki, így a film felénél vettem észre, hogy már csak pár ülésre vannak egymástól.

A srácról kiderült, hogy Zac Melone a neve, jogi egyetemen tanul és pár éve költözött a családjával Londonba Skóciából. Enyhe akcentussal beszélt, amitől még jobban elolvadtam. Minden szóba került: zene, stílus, család, barátok, filmek (bár az akutálisat nem nagyon néztük).

A vetítés végén számot cseréltük, és azt mondta, hogy majd hívni fog, mert nagyon szeretné, ha egyszer elmennénk együtt valahova. Kettesben. Gondolom..

Éjjel Kayával kibeszéltünk mindent, ami aznap történt, kezdve a munkakereséstől, Zacen át a filmig, bár arról nem volt sok mondanivalónk. Kifaggattam a szőke srácról (Masonnek hívják, egyetemista) és kideürlt, hogy randit beszéltek meg másnapra.

- Amy, ugye nem baj, hogy elmegyek? – láttam rajta, hogy tényleg aggódott, amiatt, hogy haragudni fogok. Butaság!

- Kaya, meg vagy húzatva? Még viccnek is rossz! Csak azt bánom, hogy nem csütörtökre beszélted meg a randit, mert csoda lesz, ha egy nap alatt találunk valami jó kis rucit.

Kayának felcsillant a szeme, és tovább áradoztunk a két pasiról, amikor egyszer csak szóba került az, amit már el is felejtettem.

- Louis nem keresett?

- Nem.  – tényleg elfelejtettem, hogy azt ígérte, hívni fog. Úgy éreztem, az már több, mint egy hete történt. Vagy legalábbis nem előző este.

- Ajj… Ne aggódj, majd fog! A kisujjamat teszem rá! – próbált felvidítani, mert ettől a krdéstől igen csalódott lettem. Valahol mélyen én is reménykedtem a hívásban.

- Miért pont a kisujjad? Mást nem mersz, igaz?

- Rá merem rakni a bal karomat is, de mindenkinek egyszerűbb, ha csak a kisujjam a tét, nem?

Így viccelődtünk egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Egyszerre vetettük rá magunkat, de csak számot írt ki. Felvettem, majd óvatosan beleszóltam.

- Halló? – hallottam, hogy a vonal másik oldalán a háttérben valaki nagyon röhög és kiabál.

- Szia! Amy, te vagy az? Louis Tomlinson vagyok.

Bocsánat mindenkitől, hogy azt mondtuk, nem lesz új rész, de közben mégis fel tudom dobni a részeket! :) Reméljük élvezitek, és nem baj, hogy Amy része egy nappal elmaradt. :)

Part 1 (Sophie)

Sophie Holmes vagyok egy vidám angol lány. Külsőre hosszú barna hajú, barna szemű és napbarnított bőrű. Van egy vörös perzsacicám, Edu , illetve egy unokatestvérem Oliver, aki szinte már olyan, mintha a bátyám lenne. Ő is Londonban lakik. Imádom Londont. Igaz már 2 éve, hogy ideköltöztem négy barátnőmmel Sunderlandből,de még most is, minden nap levesz a lábamról. Mindig is vonzottak a nagyvárosok, a tömérdek emberrel, a nyüzsgő utcákkal és a csillogó kirakatokkal. Nemrég hagytam abba az iskolát, 19 éves vagyok. Persze főiskolára vagy egyetemre mindenképpen szeretnék majd a jövőben járni, de most a karrierem kialakítása fontosabb számomra. Középiskolában divatanyagok fotózását és szerkesztését tanultam, így belevágtam ebbe a szakmába. Újonnan alapított divatcégem és divatblogom pedig egy év alatt annyira felkapott lett, hogy az amerikai menedzserem jegyet küldött nekem egy neves eseményre New York városába. Méghozzá nem is akárhova, a New York-i divathétre. Hihetetlenül boldog voltam, álmaim netovábbja volt, hogy eljussak New Yorkba. Az meg csak hab a tortán, hogy a világ legnagyobb show-ján is részt vehetek, igaz csak rövid ideig. Négy napig nélkülöznöm kell álmaim városát és a csajokat is, de emellett számtalan élmény vár rám.
Megkértem Lilly-t, hogy vigyázzon a macskámra, Edura. Örömmel vállalta, hisz neki is van egy cicája. Mivel a gépem holnap délelőtt indul, elkezdtem pakolni. Ez egyáltalán nem jellemző rám, a pakolást a legtöbb esetben az utolsó pillanatra hagyom. De ez a helyzet más volt, most New Yorkba megyek. Szépen bepakoltam, még listát is írtam, nehogy véletlenül itthon hagyjak valamit. Leginkább miniruhákat csomagoltam el, mivel a showra elegánsan kell érkezni. Másnap korán keltem, mert mire a reptérre érek” lemegy a nap”. London belvárosa nagyon forgalmas, szinte kizárt, hogy fél óránál előbb A pontból B-be érkezz.. Tehát gyorsan elkezdtem készülődni. Nyolc órás út áll előttem, így kényelmesebb ruhát vettem fel, és nem sminkeltem ki magam olyan erősen. Lillytől, Amytől, Sarahtól és Jessytől még tegnap elbúcsúztam, mert nem akartam korán reggel zaklatni őket, de a lelkükre kötöttem, hogy minden nap hívjon fel valamelyikőjük.
Beszálltam a hívott taxiba és ahhoz képest rövid időn belül a reptérre érkeztem. Rengeteg cuccom volt, és ennyi ember között ,ekkora bőröndökkel nem volt könnyű közlekedni. Az információs pult körül turisták hemzsegtek, a kivetítőn a több száz időpont és járat között kiigazodni lehetetlen volt. Végül megtaláltam azt a New York-i gépet, amire a jegyem szólt. Egy óra volt hátra, így úgy döntöttem becsekkolok. Jól tettem, ugyanis az egyik hölgy közölte, hogy mégsem ezzel a géppel fogok repülni .( Még jó, hogy időben tájékoztatnak…) Azt mondták, hogy egy későbbi,kora délutáni géppel megyek, amin sokkal kényelmesebben tudok majd utazni, mert kétszemélyes ülések lesznek három helyett. Mivel több órám volt még hátra és közeledett az ebédidő , úgy döntöttem beülök egy reptéri kávézóba. Olyan szerencsém volt, hogy egy Starbucks-ba botlottam. Ha tehetjük , barátaimmal elég gyakran töltjük az időnket a Starbucksban és órákat csacsogunk egy-egy sütemény mellett. Beültem, és szép nyugodtan elfogyasztottam az isteni latte macchiatomat az áfonyás muffinommal. Közben elkezdtem lapozgatni kedvenc újságomat is. Körülbelül két óra telhetett el így, mikor a hangosbemondó megszólalt, és közölték, hogy egy óra múlva indul a járat New Yorkba. Egy óra nem sok idő, főleg itt, mire átverekedem magam a nagy embertömegen.
Elindultam a gép felé, beálltam a sorba. Úgy látszik, ez valami különjárat lehetett, ugyanis kivételesen kevesen várakoztak. Fél órán belül már a géphez is értem. Felmentem. A stewardess-ek kedvesen köszöntöttek és elvették a jegyeimet. Valami furcsa lehetett rajta, mivel a két hölgy összesúgott. Értetlenkedve néztem rájuk, majd vállat vontam és megindultam a helyek felé. Méregettem az üléseket sorról sorra, azonban a legtöbb hely már foglalt volt. Szokásomhoz híven utolsóként érkeztem . A repülő közepén megpillantottam egy szabad helyet. Ez volt az egyetlen üres szék , gondolom ide szólhatott a jegyem. A szabad hely felé vettem az irányt. Már messzebbről kiszúrtam, hogy az üres hely mellett egy nagyon szimpatikus fiú foglal helyet. Az arcát viszont nem láttam, mert hosszabb haja eltakarta… Egyre közelebb értem a sorhoz, majd mikor megálltam, édesen rám nézett és beengedett az ablak melletti üléshez. Most az egyszer örültem, hogy egy későbbi járattal kell utaznom. A szemem sarkából a srácra néztem, és láttam, hogy elég durván végigmért… Kicsit kellemetlenül éreztem magam,a szívem hevesen dobogott, de megpróbáltam kedvesen mosolyogni. Ő is így tett. Elképesztő mosolya volt.. Így, hogy már mellette ültem, az arca is jól kivehető volt. Nem csak szimpatikus, hanem eszméletesen helyes is.

Itt van Spohie első része! :) Reméljük olvasgatjátok. Komikat is várunk! 

Part 1 (Sarah)

A nevem Sarah Green. 1993.május 10-én születtem, Sunderland-ben. Egyetlen kisöcsém (aki mindössze csak egy évvel fiatalabb nálam) Peter. Vele és édesanyámmal éltem egy egészen kicsike lakásban, a város szélén, távol mindentől. Apám idő előtt hunyt el, így nagyon sok gond nehezedett a családra. Ekkor döntöttem úgy, hogy Londonba költözöm. Egyrészt hogy itt folytassam a tanulmányaimat, másrészt pedig hogy keressek egy kis pénzt. Az ötletet mindenki remeknek találta, nem beszélve arról, hogy nem egyedül költözöm a nagyvárosba. Négy barátnőmmel: Lilly-vel és Sophie-val (már ovis rosszcsont korom óta ismerem őket), valamint Jessy-vel és Amy-vel (akikkel a gimi során kovácsolódtunk össze). Most egy egész pofás kis emeletes házban lakunk, 5 lakással.

A csajokon és kis bolognai pincs fajtájú kutyámon (Boby-n) kívül először minden egészen idegen volt számomra. Mondhatni az életem fenekestül felfordult.. A megszokottnál jóval nagyobb a nyüzsgés, a hangzavar, és a bulizó helyek előtt álló tömeg. Ebből kifolyólag gyökeresen megváltoztam, vagyis csak alkalmazkodtam. Többek közt eredetileg barna színű hajamat padlizsán lilára festettem, öltözködési szokásaimon nem keveset változtattam, röviden, tömören: megnőiesedtem. Így bele tudtam vegyülni a tömegbe, az utcán járókelők átlagába. 
De nem csak emiatt kezdett el foglalkoztatni ilyen mértékben a megjelenésem, hanem mert a barátnőm, Sophie is a divatvilágban munkálkodik, valamint adminisztrátori állást kaptam az egyik londoni cégnél. Napi 4-5 órát dolgozom, változó munkarendbe, s emellett még egyetemre is járok, ahol pénzügy- és számvitelt tanulok. 
Tegnap késő este értem haza a munkából, hulla fáradtan. Csak arra volt időm, hogy leszórjam a ruháimat a fotelbe és beledőljek a világ legkényelmesebb franciaágyába!...
(~)Egy parkban jártam, Boby-val. Sétálni indultunk, de akkor már korom sötét volt az égbolt. Egy lélek sem járt az utcán, nem hogy a parkban. Útközben elhaladtam egy-két részeg emberke mellett, de azok világukat se tudták, szóval nem volt mitől félnem. Tehát teljes nyugodtsággal sétálgattam a padok és fák közt. Bevallom őszintén, kissé unalmas volt így. Mindig Jessy-vel járok kutyust sétáltatni, de most valamiért nem akart elkísérni, biztosan megharagudott rám valamiért, vagy csak dolga volt éppen. Nem is érdekes.. Szóval próbáltam siettetni Boby-t, hogy mielőbb hazatérhessünk. Már éppen morgolódtam vele, amikor egyszer csak ugatni kezdett. Engem, a saját gazdáját.. Felháborító! De abban a pillanatban, hogy két kezet fedeztem fel a derekamon, rögtön átláttam, hogy nem engem ugat, hanem azt a valakit, aki mögöttem áll, ölel, és a nyakamat csókolgatja. Mit ad isten, egy részeg fiatalember! Csak úgy árad belőle a piaszag. Undorító! Azonnal leráztam magamról, belöktem a mellettem levő bokorba, és sietve mentem tovább, húzva Boby-t, aki szerencsétlen majd megfulladt...(~)
Ekkor a kaputelefon csörgésére riadtam fel. A köntösömért szaladtam, mert egy levelet hoztak nekem. Átvettem, majd tudatosítottam magammal, hogy itt egy újabb nap. Dolgoznom kell, ráadásul délután még ki is kell takarítanom a lakást. (Meg kell jegyezzem: szörnyen rendmániás vagyok, persze csak a saját területeimen, a saját dolgaimmal.) 
A házban senki sem volt otthon, 2-re én is dolgozni mentem. Ma is későn végeztem, még be kellett ugranom pár helyre, gondoltam csinálunk este valami party féleséget a csajokkal. Haza értem, sehol senki, még a takarítástól is elment a kedvem. Reméltem, hogy mielőbb hazaérnek. Na, hát várhattam őket.. Mint megtudtam, Lilly dolgozik, Sophie és Jessy elutaztak, Amy pedig One Direction koncerten tombol. Nincs mese, a kutyának sétálnia kell! 
Már este 11 óra körül járt az idő, de ismét a park felé vettük utunkat, azzal a különbséggel, hogy most nem átsétáltunk rajta, hanem megkerültük. Unalmamba már nem tudtam mást kitalálni, gondoltam, ha már úgy is ma koncerteztek, hallgatok egy kis One Direction-t. Jöttek sorba a számok, amikor sokadikként jött a kedvencem: What makes you beautiful. Bármilyen furcsa is, de elkezdtem hangosan énekelni, annyira beleéltem magam a dalba. A külvilág zajait abszolút nem hallottam, ahogy azt sem vettem észre, hogy Boby megint csak ugat valamit, vagy valakit a hátam mögött. Akkor figyeltem fel rá, amikor a lábam a pórázba tekeredett, de úgy, hogy akár el is eshettem volna, ha nem fordulok meg. Gyanakodni kezdtem, miközben Boby-t figyeltem, amint egy tőlem 10 cm-rel előrébb álló férfilábon csimpaszkodik. Ez már megint kicsoda?!




Ismét egy új rész, ezúttal Sarah szemszögéből. :) Ide is várjuk a komikat! 

Part 1 (Lilly)

A nevem Lilly,Lilly Reed. Egy átlagos csaj vagyok Sunderlandből. Fájt a búcsú,amikor Londonba költöztem,de tudtam,hogy nekem így jobb lesz. Anyu is Londonba jött,amikor én,ugyanis a bátyám Liverpoolban él,apukámmal meg réges-régen elváltak. A bátyámmal és a négy barátnőmmel a legszorosabb a viszonyom. Sajnos az öcsém Jeremy nem tud velem sok időt tölteni,hiszen a Liverpool csatára. Nagyon büszke vagyok rá,és ha Londonban játszanak mindig a kispad mögül figyelem az eseményeket. Nagyon imádok itt élni,számomra csodálatos volt a kisvárosból ide költözni. Ha bulizok és készül rólam pár kép,nem érdekel senkit és nem beszél rólam rögtön az egész város. Nekem ez pont így jó. A hajam vörös fürtjei mindig a vállamra hull,és általában észre lehet venni a zöld macskaszememet is. Alkatomat tekintve nem vagyok valami magas,de nem is szeretnék az lenni. Már az általános suliban is csúfoltak,hogy molett az alkatom,de ahogy idősödtem rájöttem,hogy a pasik ezt szeretik,így teljesen meg vagyok már magammal elégedve. Minden egy átlagos kedd délutánnak indult. ….

A függönyömön beszűrődő napfényre keltem fel. Már délután két óra volt. Nem azért keltem fel ilyen későn,mert lusta lennék,csak reggel hatig dolgoztam. Kénytelen vagyok,hogy tudjam fizetni az egyetemet. A londoni egyetem kommunikáció szakán tanulok riporternek. Az utolsó két évet levelezőn kell befejeznem a gyakornoki állás mellett. Igazából én élvezem ezt az egészet,szeretek a Burger Kingben is dolgozni,szeretek interjúztatni a BritishTeens nevű újságnál és szeretek tanulni is. Nekem ez az életem. Két éve költöztem Londonba pár barátnőmmel. Most egy ötemeletes bérházban lakunk,ami a törlesztőket nézve már lassan a miénk. Én a legfelső szinten lakok. Alattam Sophie,Jessy,Sarah és Amy lakik. Ők a legjobb barátaim Davidet leszámítva,akivel együtt dolgozok. Még mindig az ágyamban feküdtem,pedig már rég fel kellett volna kelnem. Fájt mindenem,ez 20 évesen néha-néha már megesik. Végül az ébresztőórám idegesítő hangja ugrasztott ki az ágyból. Gyorsan megetettem a macskámat,Carlost és bekapcsoltam a laptopomat. Ötig még van pár elintézni valóm,ugyanis holnap a One Directionnel kell interjút csinálnom,akikről azt se tudom,hogy kicsodák. Persze mindig a legjobbkor történik valami a gépemmel,most éppen a képeket nem jelenítette meg.

-Remek Lilly! Holnap fel se fogod őket ismerni!- mondtam magamnak kissé mérgesen.

Azért mégis csak utánuk kellett olvasnom,ezért pár infót megtanultam a fiúkról. Még így kép nélkül is elég szimpatikusnak tűntek. Hát akárhogy is lesz,majd holnap kiderül. Ötkor elindultam zuhanyozni,kicsit sminkelni és felvenni a munkaruhámat. Még volt kis időm,ezért gondoltam leviszem Jessyhez a laptopomat,ugyanis ő informatikus,de rá kellett jönnöm,hogy nyaral,így szombatig tuti nem lesz jó a gépem. Háromnegyed hatkor el is indultam,ugyanis a Burger King pár sarokra volt tőlünk. 

- Sziasztok srácok!- léptem be a személyzeti ajtón és köszöntem mindenkinek.

- Szia Lilly!

Gyorsan lepakoltam a cuccom és beálltam a pult mögé. Ilyenkor mindig nagy a forgalom. Általában ilyenkor jönnek a fiatalok kajálni az én bánatomra. Szerencsére nekem sosem kellett hátul lennem,csak mindig a rendeléseket veszem fel. Éjfélig mindig nagy volt a pörgés,aztán a főnök távozása után már csak Daviddel és a pár vendéggel kellett beszélgetnem. Ilyenkor mindig magammal vittem a tanulnivalómat és két rendelés közt tanulgattam. 

- Mit tanulsz?- kérdezte David hátulról

- Sajtóismeretet.

- Húúh,tuti izgi lehet!- nevette el magát gúnyosan.

- Nem kell leszólni David! Engem ez érdekel és kész!- vágtam be a durcit.

- Jólvan na,ne kapd fel a vizet.- ölelt meg és visszasétált a konyha részre. boldog szülinapot!:)

Szerencsére nekem soha nem kellett a konyhában dolgoznom. Imádok enni,főzni is szeretek,de valahogy nem vagyok arra kíváncsi,hogy miből is készül a gyorskaja. Mindig csak a pult mögött kellett állnom és mosolyogni a vendégekre. Nekem ez a feladat éppen elég is volt. Az éjszaka folyamán alig tévedt be valaki,már gondolkodtam azon,hogy hozok egy kispárnát a fejem alá,és alszom egy kicsit,amikor belépett az ajtón egy helyes srác. Úristen!,te jó ég!,most legyél kedves Lilly!,remélem jól áll a hajam!,kavarogtak a gondolatok a fejemben. Középmagas,szőke, kékes szemű sétált felém,majd édes fogszabályzós mosolyát megcsillantatta. Alig bírtam magammal,és éreztem,hogy majd kiesik a szívem helyéről. Nem is értettem mi ez,talán létezik szerelem első látásra,vagy csak szimplán álmos vagyok? Nem,ilyen nincs!- határoztam el magamban.

- Jó estét! Mit adhatok?- szedtem végre össze a bátorságom.

- Szia! Egy Hot Chili Whoppert kérek sajttal,egy Long Chicken szendvicset,egy Western Whoppert, három Bkoolt,egy epreset és két Kitkatosat,egy nagy adag Burritot és egy kis adag Chili Cheese Nuggetset!- válaszolt mosolyogva.

- Oké. Elvitelre vagy itt fogyasztod?

- Elvitelre!

-15 font 30 penny lesz!

- Tessék!- adott egy húsz fontost a kezembe és intett,hogy ne adjak neki vissza.

- Jó,erre egy 10 percet várni kell,ha gondolod addig foglalj helyet,vagy menj vissza a kocsiba és majd utánad viszem.

- Áá,köszi,inkább megvárom itt.- mosolygott rám.

- Hááát,jó.- válaszoltam és remélem nem lehetett hallani a hangomon,hogy zavarba vagyok. 

Egy pár perc kínos csend következett. Ennél nincs rosszabb,csak állt,nézelődött,néha-néha rám mosolygott és ennyi. Majd végül megtörte a csendet:

- Mit tanulsz?- kérdezte. Gondolom látta a jegyzeteimet a pultban.

- Sajtóismeret! Riporter szeretnék lenni.

- Remélem a kedves riporterek közé fogsz majd tartozni!- nevetett.

- Hát én is. Mondjuk majd holnap kiderül!

- Miért? Nem főiskolára jársz?- nézett értetlenül.

- De,csak már gyakornoki állást is vállalok és holnap lesz az első interjúm!- válaszoltam,és éppen akartam már mondani a következő mondatot,amikor David belekiabált.: - Kész a kaja!

Szépen elcsomagoltam két papírzacskóba és a kezébe adtam.

- Köszönjük a türelmed. Jó étvágyat kívánunk!- hadartam el mosolyogva a szokásos monológot.

-Köszi! És sok sikert holnapra!- fordult még vissza.

- Köszönöm szépen. Hello!- mosolyogtam még egy utolsót rá.

- Ciao!

Még utánam nézett,és ezzel kisétált álmaim hercege az ajtón,anélkül,hogy a nevét is tudtam volna……

Itt az új rész, ami az első Lilly szemszögéből. :) Írjatok komikat, jó olvasgatást!

Part 1 (Amy)

A nyári szünet első napján a telefonom csörgésére ébredtem, vagyis a What Makes You Beautiful-ra.  Félálomban, csukott szemmel vettem fel a telefont, de a szemem rögtön kinyílt, amint hallottam, hogy Kaya, az egyik legrégebbi barátnőm a vonal másik végén üvölt:

- AMY!!! Nyisd már ki a szemed, nagy hírem van!

- Neked is jó reggelt! Mi ilyen fontos?

- Fél óra és megérkezik a vonatom Londonba! Hajnalban indultam, mert tegnap éjfél körül hívott Phil bácsi, hogy este spontán One Direction koncert lesz a Sportcsarnokban és foglalt nekünk jegyet az első sorba, csak épp elfelejtette közölni velünk.

Hát, igen.. Mire is számítottam? Kaya még azelőtt volt osztálytársam, hogy két évvel ezelőtt elköltöztünk Sunderlandből. Mindig is szerette a spontán dolgokat, de az még engem is meglepett, hogy képes hajnalban felkerekedni és nekivágni Londonnak, anélkül, hogy akárkinek is szólna az érkezéséről. Nagybátyja, Phil programszervező volt Legtöbbször koncertek lerendezésénél segített be, ami nekünk ingyen jegyeket jelentett.

-  Hahó, Amy ott vagy még?

- Persze, csak kissé meglepődtem. Megyek, összekészülődök, hogy kiérjek eléd a pályaudvarra. Majd beszélünk, szia!

Ledobtam az ágy mellé a telefont, felpattantam és rekordsebességgel készültem el. Jó, a nagy rohanásban bevertem párszor a lábam, egyszer beakadt a könyököm a kilincsbe és elcsúsztam a szőnyeggel együtt, de sietni kellett. Ilyen az én formám. Szerencsétlen.

A reggeli forgalom rettenetes Londonban. A rettenetest úgy értem, hogy rettenetesen lassú. Háromnegyed óra alatt jutottam el a pályaudvarra, pedig annyira nem lakom messze tőle, ráadásul a ballagásra kapott, zsír új Skodám sem robbant le egyszer sem. Amikor odaértem, Kaya már megérkezett, a váróban ült egy kisebb bőrönddel, de amint meglátott, odafutott és megöleltük egymást. Nagyon régen találkoztunk, és a sok chatelés és telefonálás nem pótolja a közös élményeket.

Végignéztem rajta, mert rettenetesen megváltozott. Két éve még kissé duci, barna hajú, alacsony lány volt. Lefogyott, haját mézszőkére festette, és magassarkút kezdett hordani, így már magasabb volt, mint én. Nekem sötétbarna, szinte fekete hajam volt, amit ha hagytam megszáradni, hullámos volt, viszont amikor hajszárítóval szárítottam, akkor szögegyenes, a szemem zöld volt, a bőröm pedig rettenetesen fehér. Az egyetlen pozitívum, hogy alkatomnál fogva vékony vagyok.

Rengeteget beszéltünk, mialatt visszaértünk a lakásomba, ott pedig még többet, mintha csak be akartuk volna pótolni az elmúlt időszakot. Legutoljára a tavaszi szünetben jött látogatóba, de akkor sem maradt sokáig, most viszont mondtam neki, hogy nyugodtan maradhat, ameddig szeretne.

- Hétvégére már biztosan otthon kell lennem, de egyébként sem szeretnélek zavarni.

- Te is tudod, hogy nem zavarsz. Lillyvel, Sarahval, Jessyvel és Spohieval lakom most ebben a házban. Konkrétan csak mi lakunk itt. Mondanám, hogy fussunk össze velük, de a héten sajnos egyáltalán nem érnek rá. – Kaya jóban volt a legjobb barátnőimmel, mielőtt mind elköltöztünk, de azután már nem tartották a kapcsolatot. – Szóval egyébként is unatkoznék egész héten. Segíthetsz munkát keresni is, ha szeretnél.

- Ha biztos nem baj, akkor vágjunk bele egy igazi londoni hétbe! Majd én segítek elkölteni a ballagási pénzed.

Még viccelődtünk, aztán felvezettem Kayat a partytetőre, ami a mi kis bulizós-lazulós helyünk volt. Bár már nem is egyszer volt nálam Londonban, még sosem járt a tetőn. Én csak tavasz elején költöztem ide, amikor ő jött, akkor pedig éppen a medence szűrőjét javították, így nem tudtunk felmenni. Megengedhettük magunknak az effajta extrákat, ezért nevetnem kellett, amikor barátnőmnek földbe gyökerezett a lába a kilátás és a berendezés láttán. Az ötemeletes ház nem emelkedett ki olyan magasan a környezetéből, de mégis nagyon szép kilátás nyílt Londonra. Ha figyelmesen néztünk körül, tiszta időben láthattuk a London Eye-t és a Big Bent is. A partytető jobb felén egy medence terpeszkedett, mellette egy függőágy, szemben egy DJ pult és egy citromfa, amit Lilly gondozott (Nem mondtuk neki, de a lányokkal néha megettünk róla egy-egy citromot, aztán egymás arckifejezésein röhögtünk. Az a fa volt az egyik kedvence.) és egy vízágy. Balra volt a kedvenc részem, a beszélgető-sarok szerűség 15 babzsákkal, hintaággyal és kivetítővel. Tudtam, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok.

Gyorsan levágódtunk a babzsákokba, és ismét csak beszéltünk és beszéltünk. Négy óra körül lesétáltunk a lakásomba és elkezdtünk készülődni. Egy órán keresztül csak a ruhákat válogattuk; Kaya fekete csőfarmert vett fel bő, smaragzöld rövidujjúval és ugyanolyan színű magassarkúval. Mielőtt felpróbálta, kissé furán nézett ki ez az összeállítás, de felvéve nagyon jó kis szett volt. Én egy piros csőfarmer mellett döntöttem, mellé pedig kék-fehér csíkos ujjatlant, és ugyanolyan kék színű, velúr magassarkút vettem fel.

A koncert nyolc órakor kezdődött, de hétkor már kapunyitás volt, így fél órával a lehetséges belépés előtt hívtunk taxit. Hamar odaértünk, de ott hatalmas tömeg fogadott. Szerencsére Kaya nagybátyja kijött elénk, amikor felhívtuk és odaadta a jegyeket, majd az egyik oldalsó ajtón bevitt minket, végül mutatott a folyosókon egy kerülőutat. Gyorsan magyarázott és nem nagyon tudtam megjegyezni, hogy mikor merre kell majd fordulni. Kaya bólogatott, ezért úgy gondoltam, hogy mindegy, hogy én tudom-e vagy sem. Elköszöntünk és gyorsan megindultunk a folyosókon. Az egyetlen baj az volt, hogy az összes folyosó ugyanolyan volt, és egy idő után már teljesen eltévedtünk. Csak rohangáló emberekkel találkoztunk, de nem volt annyi idejük sem, hogy útba tudjanak igazítani minket. Amint befordultunk egy új, ezúttal meglepően széles folyosóra, ami tele volt ajtókkal, kiabálást hallottunk az egyik szobából.

- Úgy látom, neked ez nem jelent semmit! – kiabálta egy fiúhang.

- Én viszont úgy veszem észre, hogy te nem értékeled a kapcsolatot. – egy lány ugyanolyan hangnemben szólt vissza.

- Tudod, szerintem nem is az a baj, hogy nem tudunk találkozni… - a fiú hangja megszelídült, szinte kedvessé vált.

- Igen… Igazad van. A valóság az, hogy már régóta csak barátként tekintek rád. Sajnálom. – a lány is lenyugodott.

- Ugyanígy érzek. Akkor hát… Ennyi.

- Jobb lesz így.

- De szeretném, ha barátok maradnánk.

- Ezt megígérem. – hallatszott a lány hangján, hogy mosolyog, majd mindketten kissé kínosan elnevették egymást.

Mi nem akartunk hallgatózni, teljesen önkéntelenül álltunk meg, így amikor kinyílt mellettünk az ajtó, hatalmasat ugrottunk. Az ijedtséget felváltotta az izgalom, a rajongás, majd a félelem. Louis Tomlinson, a One Direction énekese sétált ki az ajtón, mellette pedig immár ex-barátnője, Eleanor jött. Én teljesen ledöbbentem, egy hang sem jött ki a torkomon. Gyorsan felmértem a helyzetet: a kedvenc One Drection tagom most szakított a barátnőjével, én pedig itt állok, és úgy nézek ki, mint aki hallgatózott. (Azért nem teljesen igaz!)

Eleanor végig mért minket, majd gyorsan megölelte Louist és elsietett arra, amerről jöttünk. Az énekes ekkor ránk nézett, mi pedig dadogni kezdtünk.

- Mi-mi csak véletlenül jártunk erre. Teljesen eltévedtünk. Elnézést.

Nem tudom, mit láthatott, de röviden elnevette magát. Szerintem megbizonyosodott arról, hogy tényleg csak ártatlan rajongók vagyunk. Elmagyarázta, hogy hogyan tudunk kikeveredni innen, majd mielőtt elindultunk utánuk szólt:

- Amit az előbb hallottatok… Ne híreszteljétek, mert nem szeretnénk belőle botrányt a nyári szünetig.

- Ööö… Természetesen nem szólunk senkinek. – egy halvány mosolyt sikerült kipréselnem magamból, de a nagy izgalomban nem futotta többre.

- Köszönöm. – Louis hosszan a szemembe nézett, majd elindult az ellenkező irányba.

Végül megtaláltuk a helyünket, de rengeteg emberen kellett átfurakodnunk. Szerintem megérte. Amikor a One Direction szinte berobogott a színpadra, mindenki teli torokból kezdett ordítani és sikítozni, természetesen mi is. Köszöntötték a londoni közönséget és rögtön bele is kezdtek az I Want című számukba. Lehet, hogy 18 évesek voltunk, de az összes számuk szövegét kívülről tudtuk. Ez után a What Makes You Beautiful következett, majd az utolsó szám a One Thing volt, és a fiúk beálltak egymás mellé a színpadra. Mindig az lépett elő, aki énekelt, mi pedig az első sor közepén helyezkedtünk el, így jól láttuk, hogy akik hátul állnak, vigyorognak egymásra, néha grimaszoltak is. Aztán Louison volt a sor. Mindösszesen pár sora volt, de amint előrelépett, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Louis Tomlinson, azaz Louis Tomlinson (igen, Louis Tomlinson!), akinek a szeme eddig a tömeget pásztázta, rám függesztette a tekintetét, majd énekelni kezdett: ,,Cause I’m dying just to know your name..”

És abban a pillanatban volt végem. Lehet, hogy nem rám akart nézni, hogy csak véletlenül tekintett arra, de a folyosói jelenet után egyfajta furcsa ködben lebegtem szinte. Elvigyorodtam és valamiért nevetve énekeltem tovább. Kaya nem lepődött meg, azt hitte, hogy a hangulat miatt vagyok így feldobódva, így ő is őrjöngött velem.

A koncert végén, amikor a srácok elköszöntek, a közönség háromszor visszatapsolta őket, majd nagy nehezen útjukra engedték a bandát. Érezni lehetett a levegőben, hogy mindenki boldog, de mégis csalódott volt. A One Direction ezúttal nem osztott autogramot, mert a szervezők nem tudták elintézni a helyszínt, de ígértek egy bónuszdedikálást, amelyre hamar sort akarnak keríteni.

Amint a tömeg nagyjából eloszlott, elindultunk a backstage felé, azokon a rémes folyosókon. Meg kellett keresnünk Phil bácsit, mert a nővére, vagyis Kaya anyukája, megígértette vele, hogy hazavisz minket. Hiába magyaráztuk volna, hogy ha egyedül ide tudtunk jönni, akkor haza is hazatalálunk, nem is figyeltek ránk.

Így, hogy túl voltunk a koncerten, az egyik ráérősebben sétálgató, headsetes férfitől megkérdeztük, hogy merre találjuk a szervezőket, mire gyorsan irányba állított minket. Nagy nehezen megtaláltuk Phil bácsit, egy nagy, társalgószerű helyiségben volt, körülötte egy csomó ember. Intett nekik, majd gyorsan hozzánk lépett.

- Lányok, akadt egy kis probléma itt hátul a fények leszerelése során, ezért itt kell maradnunk egy kicsit. Maximum egy óra. Ellesztek addig? – láttuk rajta, hogy fontos, és egyébként sem szerettünk volna kellemetlenséget okozni, ezért bólogattunk, mire intett a kezével az egyik alkalmazottnak. – Ed elkísér titeket a hátsó aulába, ahonnan el tudtok menni büfébe is, ha éhesek vagytok, de le is ülhettek, ha szeretnétek. Kaya, hívlak, ha végeztem.

Ezt egy szusszal hadarta el, és a mondókája tán már fordult is vissza a munkatársaihoz. Az Ed nevezetű fickó ismét kikanyarodott a folyosókra, majd fél perc múlva egy hatalmas aulába érkeztünk, ami egy hangyabolyhoz hasonlított leginkább. Csak úgy nyüzsögtek az emberek, akármerre néztem. Kaya intett, hogy elmegy mosdóba, én pedig beálltam a sorba a büfénél.

Először le sem esett, hogy ki kér dupla ketchupos hot dogokat előttem, csak amikor felismertem az ír akcentust, akkor vettem észre a hozzá tartozó szőke hajat. Bizony, Niall Horan mellé sikerült beállnom a sorba. Legalább két percig sorolta, hogy mit kér. Szegény büfés riadóztatta az összes elérhető embert, és a lehető leggyorsabban összedobtak hat hot dogot, majd segítettek Niallnak, aki megfogni sem tudta a zsákmányát. Rápakolták a két karjára, de már akkor láttam, hogy baj lesz ebből. Az énekes hirtelen megfordult, de nem is nézte, hogy merre meg, és ezzel a mozdulattal három hot dognyi ketchupot fröccsentett a pólómra.

A helyzet enyhén szólva kínos volt, de legalább mindkettőnknek. Niallnak, mert bénázott, nekem pedig érthetően a tejesen ketchupos pólóm miatt.

- Jajj, sajnálom! Ne haragudj, légy szíves! – látszott rajta, hogy kellemetlen neki a szituáció.

- Semmi baj, tényleg… - nem haragudtam, de fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal így.

- Ööö… Esetleg tudok segíteni? Az öltözőnkben átöltözhetsz, ha szeretnél. Talán még pólót is tudok adni. – nagyon segítőkésznek bizonyult, bár láttam rajta, hogy legszívesebben már a kaját tömné magába.

- Köszönöm, az jó lenne. Pólóm pedig van, de kedves vagy.

Pólót azóta hordok magamnál, amióta tavaly decemberben leöntöttek csokis sziruppal háromszor egymás után. Intett a fejével, hogy kövessem, és elindultunk az aula túlsó végébe. Nem egy, de nem is két ember bámult meg. Talán azért, mert Niall Horannel voltam, vagy talán azért, mert a pólóm egy merő ketchup volt. Annyira nem tudott foglalkoztatni, hogy kicsoda ez a srác mellettem, mert akármennyire nagy sztár, mégiscsak most öntött le egy jó nagy adag ragadós ketchuppel. Niall belökött egy kis csillaggal díszített ajtót, mire felkiáltottam.

- Azta, egy igazi sztáröltöző!

- Mondhatni. – csak nevetett. – A fiúk úgy látom nincsenek itt. Nyugodtan öltözz át, addig megkeresem őket, mert kihűl a hot dog.

Szinte szerelmes pillantást vetve az ételre, rám csukta az ajtót, én pedig egyedül maradtam a One Direction öltözőjében! Nem volt semmi különös a szobában, hiszen csak egy koncertre jöttek a Sportcsarnokba, de mégis furcsa volt.

Nem nézelődtem sokáig, inkább megpróbáltam lehámozni magamról a mocskos pólót úgy, hogy a fejemet lehetőleg ne piszkítsam be. Nagy nehezen sikerült, és éppen úgy hajtottam össze a pólót, hogy ne legyen minden csupa ketchup, amikor kivágódott egy ajtó, amit eddig nem vettem észre, de valószínűleg fürdőszoba lehetett, mert egy helyes, félmeztelen fiú viharzott a szobába…

Sziasztok! Ez az első rész! Reméljük tetszeni fog! :) Komikat majd írjatok légyszi, hogy mit csinálunk jól, vagy esetleg min kéne változtatnunk :)

Kezdés :)

Jövő hétfőn kezdünk, ne felejtsétek el! :)