Part 1 (Amy)

A nyári szünet első napján a telefonom csörgésére ébredtem, vagyis a What Makes You Beautiful-ra.  Félálomban, csukott szemmel vettem fel a telefont, de a szemem rögtön kinyílt, amint hallottam, hogy Kaya, az egyik legrégebbi barátnőm a vonal másik végén üvölt:

- AMY!!! Nyisd már ki a szemed, nagy hírem van!

- Neked is jó reggelt! Mi ilyen fontos?

- Fél óra és megérkezik a vonatom Londonba! Hajnalban indultam, mert tegnap éjfél körül hívott Phil bácsi, hogy este spontán One Direction koncert lesz a Sportcsarnokban és foglalt nekünk jegyet az első sorba, csak épp elfelejtette közölni velünk.

Hát, igen.. Mire is számítottam? Kaya még azelőtt volt osztálytársam, hogy két évvel ezelőtt elköltöztünk Sunderlandből. Mindig is szerette a spontán dolgokat, de az még engem is meglepett, hogy képes hajnalban felkerekedni és nekivágni Londonnak, anélkül, hogy akárkinek is szólna az érkezéséről. Nagybátyja, Phil programszervező volt Legtöbbször koncertek lerendezésénél segített be, ami nekünk ingyen jegyeket jelentett.

-  Hahó, Amy ott vagy még?

- Persze, csak kissé meglepődtem. Megyek, összekészülődök, hogy kiérjek eléd a pályaudvarra. Majd beszélünk, szia!

Ledobtam az ágy mellé a telefont, felpattantam és rekordsebességgel készültem el. Jó, a nagy rohanásban bevertem párszor a lábam, egyszer beakadt a könyököm a kilincsbe és elcsúsztam a szőnyeggel együtt, de sietni kellett. Ilyen az én formám. Szerencsétlen.

A reggeli forgalom rettenetes Londonban. A rettenetest úgy értem, hogy rettenetesen lassú. Háromnegyed óra alatt jutottam el a pályaudvarra, pedig annyira nem lakom messze tőle, ráadásul a ballagásra kapott, zsír új Skodám sem robbant le egyszer sem. Amikor odaértem, Kaya már megérkezett, a váróban ült egy kisebb bőrönddel, de amint meglátott, odafutott és megöleltük egymást. Nagyon régen találkoztunk, és a sok chatelés és telefonálás nem pótolja a közös élményeket.

Végignéztem rajta, mert rettenetesen megváltozott. Két éve még kissé duci, barna hajú, alacsony lány volt. Lefogyott, haját mézszőkére festette, és magassarkút kezdett hordani, így már magasabb volt, mint én. Nekem sötétbarna, szinte fekete hajam volt, amit ha hagytam megszáradni, hullámos volt, viszont amikor hajszárítóval szárítottam, akkor szögegyenes, a szemem zöld volt, a bőröm pedig rettenetesen fehér. Az egyetlen pozitívum, hogy alkatomnál fogva vékony vagyok.

Rengeteget beszéltünk, mialatt visszaértünk a lakásomba, ott pedig még többet, mintha csak be akartuk volna pótolni az elmúlt időszakot. Legutoljára a tavaszi szünetben jött látogatóba, de akkor sem maradt sokáig, most viszont mondtam neki, hogy nyugodtan maradhat, ameddig szeretne.

- Hétvégére már biztosan otthon kell lennem, de egyébként sem szeretnélek zavarni.

- Te is tudod, hogy nem zavarsz. Lillyvel, Sarahval, Jessyvel és Spohieval lakom most ebben a házban. Konkrétan csak mi lakunk itt. Mondanám, hogy fussunk össze velük, de a héten sajnos egyáltalán nem érnek rá. – Kaya jóban volt a legjobb barátnőimmel, mielőtt mind elköltöztünk, de azután már nem tartották a kapcsolatot. – Szóval egyébként is unatkoznék egész héten. Segíthetsz munkát keresni is, ha szeretnél.

- Ha biztos nem baj, akkor vágjunk bele egy igazi londoni hétbe! Majd én segítek elkölteni a ballagási pénzed.

Még viccelődtünk, aztán felvezettem Kayat a partytetőre, ami a mi kis bulizós-lazulós helyünk volt. Bár már nem is egyszer volt nálam Londonban, még sosem járt a tetőn. Én csak tavasz elején költöztem ide, amikor ő jött, akkor pedig éppen a medence szűrőjét javították, így nem tudtunk felmenni. Megengedhettük magunknak az effajta extrákat, ezért nevetnem kellett, amikor barátnőmnek földbe gyökerezett a lába a kilátás és a berendezés láttán. Az ötemeletes ház nem emelkedett ki olyan magasan a környezetéből, de mégis nagyon szép kilátás nyílt Londonra. Ha figyelmesen néztünk körül, tiszta időben láthattuk a London Eye-t és a Big Bent is. A partytető jobb felén egy medence terpeszkedett, mellette egy függőágy, szemben egy DJ pult és egy citromfa, amit Lilly gondozott (Nem mondtuk neki, de a lányokkal néha megettünk róla egy-egy citromot, aztán egymás arckifejezésein röhögtünk. Az a fa volt az egyik kedvence.) és egy vízágy. Balra volt a kedvenc részem, a beszélgető-sarok szerűség 15 babzsákkal, hintaággyal és kivetítővel. Tudtam, hogy iszonyatosan szerencsés vagyok.

Gyorsan levágódtunk a babzsákokba, és ismét csak beszéltünk és beszéltünk. Négy óra körül lesétáltunk a lakásomba és elkezdtünk készülődni. Egy órán keresztül csak a ruhákat válogattuk; Kaya fekete csőfarmert vett fel bő, smaragzöld rövidujjúval és ugyanolyan színű magassarkúval. Mielőtt felpróbálta, kissé furán nézett ki ez az összeállítás, de felvéve nagyon jó kis szett volt. Én egy piros csőfarmer mellett döntöttem, mellé pedig kék-fehér csíkos ujjatlant, és ugyanolyan kék színű, velúr magassarkút vettem fel.

A koncert nyolc órakor kezdődött, de hétkor már kapunyitás volt, így fél órával a lehetséges belépés előtt hívtunk taxit. Hamar odaértünk, de ott hatalmas tömeg fogadott. Szerencsére Kaya nagybátyja kijött elénk, amikor felhívtuk és odaadta a jegyeket, majd az egyik oldalsó ajtón bevitt minket, végül mutatott a folyosókon egy kerülőutat. Gyorsan magyarázott és nem nagyon tudtam megjegyezni, hogy mikor merre kell majd fordulni. Kaya bólogatott, ezért úgy gondoltam, hogy mindegy, hogy én tudom-e vagy sem. Elköszöntünk és gyorsan megindultunk a folyosókon. Az egyetlen baj az volt, hogy az összes folyosó ugyanolyan volt, és egy idő után már teljesen eltévedtünk. Csak rohangáló emberekkel találkoztunk, de nem volt annyi idejük sem, hogy útba tudjanak igazítani minket. Amint befordultunk egy új, ezúttal meglepően széles folyosóra, ami tele volt ajtókkal, kiabálást hallottunk az egyik szobából.

- Úgy látom, neked ez nem jelent semmit! – kiabálta egy fiúhang.

- Én viszont úgy veszem észre, hogy te nem értékeled a kapcsolatot. – egy lány ugyanolyan hangnemben szólt vissza.

- Tudod, szerintem nem is az a baj, hogy nem tudunk találkozni… - a fiú hangja megszelídült, szinte kedvessé vált.

- Igen… Igazad van. A valóság az, hogy már régóta csak barátként tekintek rád. Sajnálom. – a lány is lenyugodott.

- Ugyanígy érzek. Akkor hát… Ennyi.

- Jobb lesz így.

- De szeretném, ha barátok maradnánk.

- Ezt megígérem. – hallatszott a lány hangján, hogy mosolyog, majd mindketten kissé kínosan elnevették egymást.

Mi nem akartunk hallgatózni, teljesen önkéntelenül álltunk meg, így amikor kinyílt mellettünk az ajtó, hatalmasat ugrottunk. Az ijedtséget felváltotta az izgalom, a rajongás, majd a félelem. Louis Tomlinson, a One Direction énekese sétált ki az ajtón, mellette pedig immár ex-barátnője, Eleanor jött. Én teljesen ledöbbentem, egy hang sem jött ki a torkomon. Gyorsan felmértem a helyzetet: a kedvenc One Drection tagom most szakított a barátnőjével, én pedig itt állok, és úgy nézek ki, mint aki hallgatózott. (Azért nem teljesen igaz!)

Eleanor végig mért minket, majd gyorsan megölelte Louist és elsietett arra, amerről jöttünk. Az énekes ekkor ránk nézett, mi pedig dadogni kezdtünk.

- Mi-mi csak véletlenül jártunk erre. Teljesen eltévedtünk. Elnézést.

Nem tudom, mit láthatott, de röviden elnevette magát. Szerintem megbizonyosodott arról, hogy tényleg csak ártatlan rajongók vagyunk. Elmagyarázta, hogy hogyan tudunk kikeveredni innen, majd mielőtt elindultunk utánuk szólt:

- Amit az előbb hallottatok… Ne híreszteljétek, mert nem szeretnénk belőle botrányt a nyári szünetig.

- Ööö… Természetesen nem szólunk senkinek. – egy halvány mosolyt sikerült kipréselnem magamból, de a nagy izgalomban nem futotta többre.

- Köszönöm. – Louis hosszan a szemembe nézett, majd elindult az ellenkező irányba.

Végül megtaláltuk a helyünket, de rengeteg emberen kellett átfurakodnunk. Szerintem megérte. Amikor a One Direction szinte berobogott a színpadra, mindenki teli torokból kezdett ordítani és sikítozni, természetesen mi is. Köszöntötték a londoni közönséget és rögtön bele is kezdtek az I Want című számukba. Lehet, hogy 18 évesek voltunk, de az összes számuk szövegét kívülről tudtuk. Ez után a What Makes You Beautiful következett, majd az utolsó szám a One Thing volt, és a fiúk beálltak egymás mellé a színpadra. Mindig az lépett elő, aki énekelt, mi pedig az első sor közepén helyezkedtünk el, így jól láttuk, hogy akik hátul állnak, vigyorognak egymásra, néha grimaszoltak is. Aztán Louison volt a sor. Mindösszesen pár sora volt, de amint előrelépett, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Louis Tomlinson, azaz Louis Tomlinson (igen, Louis Tomlinson!), akinek a szeme eddig a tömeget pásztázta, rám függesztette a tekintetét, majd énekelni kezdett: ,,Cause I’m dying just to know your name..”

És abban a pillanatban volt végem. Lehet, hogy nem rám akart nézni, hogy csak véletlenül tekintett arra, de a folyosói jelenet után egyfajta furcsa ködben lebegtem szinte. Elvigyorodtam és valamiért nevetve énekeltem tovább. Kaya nem lepődött meg, azt hitte, hogy a hangulat miatt vagyok így feldobódva, így ő is őrjöngött velem.

A koncert végén, amikor a srácok elköszöntek, a közönség háromszor visszatapsolta őket, majd nagy nehezen útjukra engedték a bandát. Érezni lehetett a levegőben, hogy mindenki boldog, de mégis csalódott volt. A One Direction ezúttal nem osztott autogramot, mert a szervezők nem tudták elintézni a helyszínt, de ígértek egy bónuszdedikálást, amelyre hamar sort akarnak keríteni.

Amint a tömeg nagyjából eloszlott, elindultunk a backstage felé, azokon a rémes folyosókon. Meg kellett keresnünk Phil bácsit, mert a nővére, vagyis Kaya anyukája, megígértette vele, hogy hazavisz minket. Hiába magyaráztuk volna, hogy ha egyedül ide tudtunk jönni, akkor haza is hazatalálunk, nem is figyeltek ránk.

Így, hogy túl voltunk a koncerten, az egyik ráérősebben sétálgató, headsetes férfitől megkérdeztük, hogy merre találjuk a szervezőket, mire gyorsan irányba állított minket. Nagy nehezen megtaláltuk Phil bácsit, egy nagy, társalgószerű helyiségben volt, körülötte egy csomó ember. Intett nekik, majd gyorsan hozzánk lépett.

- Lányok, akadt egy kis probléma itt hátul a fények leszerelése során, ezért itt kell maradnunk egy kicsit. Maximum egy óra. Ellesztek addig? – láttuk rajta, hogy fontos, és egyébként sem szerettünk volna kellemetlenséget okozni, ezért bólogattunk, mire intett a kezével az egyik alkalmazottnak. – Ed elkísér titeket a hátsó aulába, ahonnan el tudtok menni büfébe is, ha éhesek vagytok, de le is ülhettek, ha szeretnétek. Kaya, hívlak, ha végeztem.

Ezt egy szusszal hadarta el, és a mondókája tán már fordult is vissza a munkatársaihoz. Az Ed nevezetű fickó ismét kikanyarodott a folyosókra, majd fél perc múlva egy hatalmas aulába érkeztünk, ami egy hangyabolyhoz hasonlított leginkább. Csak úgy nyüzsögtek az emberek, akármerre néztem. Kaya intett, hogy elmegy mosdóba, én pedig beálltam a sorba a büfénél.

Először le sem esett, hogy ki kér dupla ketchupos hot dogokat előttem, csak amikor felismertem az ír akcentust, akkor vettem észre a hozzá tartozó szőke hajat. Bizony, Niall Horan mellé sikerült beállnom a sorba. Legalább két percig sorolta, hogy mit kér. Szegény büfés riadóztatta az összes elérhető embert, és a lehető leggyorsabban összedobtak hat hot dogot, majd segítettek Niallnak, aki megfogni sem tudta a zsákmányát. Rápakolták a két karjára, de már akkor láttam, hogy baj lesz ebből. Az énekes hirtelen megfordult, de nem is nézte, hogy merre meg, és ezzel a mozdulattal három hot dognyi ketchupot fröccsentett a pólómra.

A helyzet enyhén szólva kínos volt, de legalább mindkettőnknek. Niallnak, mert bénázott, nekem pedig érthetően a tejesen ketchupos pólóm miatt.

- Jajj, sajnálom! Ne haragudj, légy szíves! – látszott rajta, hogy kellemetlen neki a szituáció.

- Semmi baj, tényleg… - nem haragudtam, de fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal így.

- Ööö… Esetleg tudok segíteni? Az öltözőnkben átöltözhetsz, ha szeretnél. Talán még pólót is tudok adni. – nagyon segítőkésznek bizonyult, bár láttam rajta, hogy legszívesebben már a kaját tömné magába.

- Köszönöm, az jó lenne. Pólóm pedig van, de kedves vagy.

Pólót azóta hordok magamnál, amióta tavaly decemberben leöntöttek csokis sziruppal háromszor egymás után. Intett a fejével, hogy kövessem, és elindultunk az aula túlsó végébe. Nem egy, de nem is két ember bámult meg. Talán azért, mert Niall Horannel voltam, vagy talán azért, mert a pólóm egy merő ketchup volt. Annyira nem tudott foglalkoztatni, hogy kicsoda ez a srác mellettem, mert akármennyire nagy sztár, mégiscsak most öntött le egy jó nagy adag ragadós ketchuppel. Niall belökött egy kis csillaggal díszített ajtót, mire felkiáltottam.

- Azta, egy igazi sztáröltöző!

- Mondhatni. – csak nevetett. – A fiúk úgy látom nincsenek itt. Nyugodtan öltözz át, addig megkeresem őket, mert kihűl a hot dog.

Szinte szerelmes pillantást vetve az ételre, rám csukta az ajtót, én pedig egyedül maradtam a One Direction öltözőjében! Nem volt semmi különös a szobában, hiszen csak egy koncertre jöttek a Sportcsarnokba, de mégis furcsa volt.

Nem nézelődtem sokáig, inkább megpróbáltam lehámozni magamról a mocskos pólót úgy, hogy a fejemet lehetőleg ne piszkítsam be. Nagy nehezen sikerült, és éppen úgy hajtottam össze a pólót, hogy ne legyen minden csupa ketchup, amikor kivágódott egy ajtó, amit eddig nem vettem észre, de valószínűleg fürdőszoba lehetett, mert egy helyes, félmeztelen fiú viharzott a szobába…

Sziasztok! Ez az első rész! Reméljük tetszeni fog! :) Komikat majd írjatok légyszi, hogy mit csinálunk jól, vagy esetleg min kéne változtatnunk :)